Garay János - Hazámhoz

2011.02.01. 13:01

HAZÁMHOZ.

 1846.

   Hazám, hazám! Árpád dicső hazája,
Multadban szépnek, nagynak hős tanyája!
Mivé levél e szűk jelen karán,
S mi vár reád még a jövő nyomán?
Im elhalának a dicső apák,
Kik érted szívök vérét áldozák,
Kik megrakák a nagy épűletet,
Melyet csodált és félt nyugat, kelet,
S a hét vezér hajh! s Árpád szent neve
Emlékeinkben már csak hitrege!

   Elhaltak István, László, szenteink!
Kálmánról vannak csak sejtelmeink;
Tudunk kevéskét Béla harcziról,
A vad tatárok bősz csatáiról;
S a pusztitás nem fájna annyira,
Melyet hazánkon tett dúló kara:
De pusztitóbb volt a halál szele,
Mely Endrével vég ágát törte le
Az ősi törzsnek. A vér elfogya,
Melyet nagy Árpád e honnak hagya!
Helyébe új vér szivárgott belénk...
S mi változást alighogy érezénk!

   Elhalt Lajossal nagy Mátyás király,
Nevére még csak emlékkő sem áll!
Dicső apjára ha emlékezünk,
Magasztosabban lángol kebelünk;
De szent erényét, hány, ki követi?
Mint ő, hazáját úgy ki szereti?
Nyomban követte őket a csata,
A mely Mohácsnak «sír» nevet ada;
A sírnak hantján könyekhez szokánk,
S midőn fölérzénk - készen volt igánk.

   Igát viseltünk gyáván, csúfosan,
(Gyalázatunk könyvünkben irva van)
Igát viseltünk Árpád fiai,
A hős, szabad nemzetnek sarjai!
Békóban a nép nyögve görnyedett;
A hős csatában küzdve elveszett;
A hon javát, savát - hallgasd meg ég! -
A zsarnok és - az áruló szedék.

   Kiszenvedők ezt is. Megtört igából
S ketté hasított láncz kemény vasából
Fegyvert kovácsolt Árpád gyermeke,
Szabadság lett győzelmi éneke;
És elvonulván a nehéz vihar,
Új életet kezd élni a magyar.
Honába visszahozta két kincsét;
Vallása istenét és szép nyelvét,
S lerontva külbálványok szobrait,
S mindent, mit abba ellensége vitt,
Kinyitta nékik isten templomát,
S szabad tanácsa szabad csarnokát;
Onnan miként a csattogány dala,
Költő lantjáról szerte szárnyala.

   És most - ez új lét, új regg hajnalán
Indulsz-e újra veszni, én hazám?
Állásod, oh hon, aggalomra költ;
Ingóbb alattad, mint tán volt, a föld.
Ön táborodban a vész mételye,
A sűlyedésnek megkapott csele:
Félig kivívott szép babéridat
Még föl sem tűzted jól, saját fiad
Saját magadtól megirígyeli,
Egymás fejéről dühvel tépdeli.
S részeg tanyákon ittas kortesek
Közé hajítja. Őt más érdekek
Vonják, nagyobbak, mint a szent hazáé -
A hivatalkór, s kártya-asztaláé...
Isten! ne hadd, hogy kit oly sok vihar
Nem dönthetett meg eddig, a magyar,
Tanuljon végre hazaárulást,
S magának adja meg a végcsapást!

A bejegyzés trackback címe:

https://otthonunk.blog.hu/api/trackback/id/tr552630431

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.